Ezért viseljük nehezen a bizonytalanságot

Az emberi agy egy hihetetlenül komplex szerv, olyannyira, hogy bizonyos folyamatokat és ok-okozati tényezőket mind a mai napig nem teljesen értenek a tudósok. Rendkívül érdekes például az is, ahogy egy előttünk álló esemény kimenetelére reagálunk, noha ennek a hátterét már nagyjából ismerjük.

Képzeljük csak el a következő szituációt: hosszú évek kitartó munkáját követően végre megszereztük álmaink állását, ahol kiemelkedően jól keresünk és a munkakörülmények is kiválóak. Épp jól megérdemelt nyári szabadságunkat kezdjük meg valamelyik egzotikus szigeten, amikor csörög a telefonunk, a vezérigazgató hív minket. Baljós hangon csak annyit mond: amint vége a vakációnknak, azonnal beszélnünk kell vele. Majd leteszi a telefont, mi pedig onnantól kezdve egy pillanatig sem tudunk a nyaralásra koncentrálni, hisz egyfolytában az jár a fejünkben, hogy vajon miről lehet szó. Elbocsátanak? Valamit rosszul csináltunk? Kárt okoztunk és még csak nem is tudunk róla? Kérdések cikáznak a fejünkben végeláthatatlanul, pont, mint amikor a kezelőorvosunk nem ad tájékoztatást a vizsgálatok eredményéről telefonon, csak kizárólag személyesen.

Ilyenkor úgy érezzük, hogy a bizonytalanságnál még az is jobb lenne, ha inkább a legrosszabb lehetséges forgatókönyv állna a háttérben, csak legalább tisztában lennénk vele és ne kellene hosszú órákat, vagy napokat kétségek közt vergődve tölteni. Valójában nem csak így érezzük, hanem ez is az igazság. Tényleg sokkal jobban tudja kezelni agyunk a rossz hírt a bizonytalanságnál. Utóbbi esetében ugyanis minden lehetséges forgatókönyv megállás nélkül lejátszódik bennünk és persze nem tudjuk, hogy melyikre is kellene felkészülnünk, ez pedig egy olyan zavart állapotot eredményez, amivel nem tudunk mit kezdeni. Míg egy rossz hír esetében – még ha az tényleg a legrosszabb is -, az információ beérkezte után már egyből a lehetséges megoldásokon törjük a fejünket és előbb utóbb körvonalazódik a következő, majd az azt követő lépés.