Legszebb ősi vízvezetékek

Az vízvezeték szó latin szavakból származik: az aqua, amely a vízre és ducere, amely a vezetésre utal utalnak. Ezért a vízvezetéket legjobban mesterséges szerkezetnek, például csatornának, alagútnak vagy ároknak lehet leírni, amelyet a víz távoli helyről a másikra történő szállításához használnak.

„Az inkák fürdőjének” beceneve, Tambomachay régészeti lelőhely Cusco közelében, Peruban. Egy sor ősi vízvezetékből, csatornákból és vízesésekből áll, amelyek a közeli termálforrásokból származnak, és áthaladnak a sziklákon. A víz és a mosás fontos része az inka életének, és a Szent-völgy sok inkahelyén fürdők és vízvezetékek láthatók. Tambomachay-ban úgy tűnik, hogy a fürdőzés az élet egyik legfontosabb részét képezte. 500 év alatt (Kr.e 312-től Kr. E. 226-ig) 11 római vízvezetéket építettek, hogy a vizet Rómába akár 92 kilométerre is lehessen szállítani. A vízvezeték rendszer összesen 415 km-t tett meg, bár csak kb. 48 km haladt át a köves íveken, míg a többi a föld alatti alagutakon haladt.

Az Aqueduct Park 7 ősi vízvezeték maradványait tárolja: Marcio, Anio Novus, Tepula, Mariana, Claudio, Iulia és Felice. Ezek közül az Aqua Claudio a leglátványosabb. Időszámításunk előtt 52 körül épült és 28 méter (92 láb) magasságot ért el. Caesarea fontos kikötőváros volt, amelyet Nagy Heródes király épített Kr. E. 23–13 között. A vízvezeték futó vizet hoztak a városba 10 km (6 mérföld) távolságra fekvő forrásokból. Heródes építette az első vízvezetéket a város megalapításakor. A rómaiak kibővítették az ősi vízvezetéket a II. Században. Ez a szakasz bekapcsolódott a régi vízvezetékbe, és megduplázta a kapacitását. A vízvezeték 1200 évig folytatta a vízellátást. Az idők során ezt a vízvezetéket többször javították. A Nazca vízvezetékeket a 3. és 6. században a nazcai emberek építették, hogy túléljék a száraz sivatagi klímát.